A harmadik kívánság

A harmadik kívánság

Mindenki jónak születik. Kedvesnek, ártatlannak. Régebben mindig elnéztem, hogy mennyi csodálatos gyermek van a világon. Mindegyikük oly édes és tiszta. De hová tűnnek el, amikor felnőnek? Mert a felnőttekben már nem találtam meg őket. Hová tűnik a derű, a mindenkit átölelő szeretet, az érdektelen, tiszta őszinteség? Tudom: felnőtté válnak. A gyermekeket nem az értelem szigorú, érvelő, rideg törvénye, hanem a szív meleg, bársonyos egységérzése vezeti. De vajon mikor lesznek felnőttek? Hol van az a pillanat, amikor hamisság vegyül a tisztaságba? Mikor lesz az érték érdekké? Ezt a folyamatot az ember másokban nem képes követni. Csak saját magában figyelheti meg, ha szerencséje van. Azt is csak akkor, ha megáll a rohanásban, lelassít, befelé fordul és önmagára tekint.

Aztán ha már az ember számító felnőtté vált, feltevődik néhány kérdés. Érdemes-e jónak lenni? Lehet-e ebben a világban jónak lenni? Nem okozza-e vesztünket a jóság? Nem egy naiv utópia a kétezer éves mondás, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel? Még a vak is látja, hogy a hazugoké a világ. Vajon nem fojt-e meg az őszinteség? Tényleg az elfásult, a megszokott, a könnyebb út a helyesebb? Okosabb dolog  a világ kedvéért álarcot öltenünk, ahelyett, hogy saját tiszta énünket hagynánk megmutatkozni? Valóban képesek vagyunk azt tenni, amit szeretnénk? Vagy többnyire azt tesszük, amit elvárnak tőlünk?